a bárányok hallgatnak

Ádvent 4. vasárnapjára Horváth Gábor karmester érdekesen szép és szokatlanul vegyes műsort állított össze. Az első részben Dukas Bűvészinasával a mai ember hétköznapi csodavárásaira, a Harry Potter-generáció naivitására tükröző darabbal, Hidas Frigyes későromantikus oboaversenyével a modern filmzenék barátainak kedveskedve, a második részben pedig Puccini Miséjével az elmélyült, emelkedettebb élményre vágyó közönségre gondolva. Horváth Gábor karmesteri qualitásai minden gyanú és kritika felett állnak. Karvezetői végzettségére és hegedűművészi ambícióira alapuló, a karmesterképzőben, majd a Magyar Televízió karmesterversenyén megdicsőült kezdő karmesteri pályafutása mára már nemcsak ígéretes, hanem számos ígéretet bőven be is váltó fejlődésen esett át, melynek gyümölcseit egyre többen és egyre szívesebben élvezzük.

Köszönhetően évtizedes istvánzenekari gyakorlatának igen szoros és bensőséges a kapcsolata az elsőhegedű szólammal. Úgy, mint ahogy Záborszky Kálmán hozza ki a világon a legszebb hangot a csellókból és brácsákból, ugyanolyan egyedülálló és megbabonázó hangon játszik Gábornak és csak neki a prím. Ezt már más alkalmakkor is megfigyeltem. Ezt a gondolatmenetet továbbvezetve mégiscsak el kellene gondolkodni egyik-másik nagybőgősünk karmesteri pályára való rásegítésén, hátha ezzel ki lehetne fogni a szelet a mélybasszusokat folyton-folyvást kritizáló vitorlámból. Eltekintve tehát a Dukas elején kissé összekapott utókáktól, az első hegedű szólam számomra az est legfontosabb és legszínvonalasabb szólamaként mutatkozott be. A Bűvészinas zenekari megoldásai, kivéve a nyaktörő harangjáték szólam perfekt megszólaltatását, nem voltak virtuózak a szó rossz értelmében. Éppen ellenkezőleg: Horváth Gábor keze alatt a darab visszazökkent a megérdemelt szigorú programzenei zenekari etűd kategóriájába. Nem akart sem több, sem kevesebb lenni. Az összjáték szinte perfekt volt, a szólamok kiegyenlítetten szóltak. Nyugodtan lehettek volna a nagy tuttik kissé vérmesebbek, jelentősebbek, bár ez a visszafogott hangzásvilág igen jót tett a második, előrevetített műsorszámnak, Hidas Frigyes oboaversenyének.

A versenyművet Rácz Ottó játszotta, igazi "bel canto" hangképzéssel. Mi is az valójában? Ez tényleg egy furcsa jelenség. Elsősorban énekeseknél, pl. Kováts Kolosnál és Elisabeth Schwarzkopfnál figyeltem meg, vagy színészeknél, mint pl. Agárdi Gábornál, Sinkovits Imrénél, sőt Töröcsik Marinál. Hangszeres művészeknél ritka. Egy észak-franciaországi zenekar szaxofonosánál és tanárom Schwarcz Oszkár timpanizása közben hallottam még ehhez hasonlót. A "jelenség" az, hogy a hang, ami keletkezik nem csupán egy szűk irányból szól, hanem egyszerre a terem szinte minden pontján. Amikor Rácz Ottó játszik, akkor az oboa nem középről a színpadról szól, hanem megtölti az egész termet és mindenhonnan az ő játékát lehet hallani. És ami döbbenetes: függetlenül a dinamikától. A pianok ugyanúgy érvényesülnek, mint a forték. Óriási akusztikai élmény és nem tudható be csupán a hangszer jó minőségének (a/h trillájának zörgő hangjai bizonyítják, hogy nincs perfekt hangszere). Emögött komoly hangképzés lehet és nagy energia szükséges a fenntartásához. Ez a csodálatos hang szinte az egész darabot végigkísérte, de hogy nem könnyű létrehozni az a második tétel második felében mutatkozott meg, ahol a művész kicsit visszavett ebből az intenzitásból, talán a harmadik tételre való erőgyűjtés céljából. Valószínűleg így lehetett, mert a harmadik tételre visszatért a hangszer teljes bel canto csoda-rezonanciája. A zenekar végig decensen kísért, a szólóhangszer felhőtlenül emelkedett ki a remekül hangszerelt kíséretből.

A koncert második felében Puccini Glóriás Miséje hangzott el. A két férfi szólista "védelme" igen gondos kezekbe került Horváth Gábor személyében. Úgy vigyázott rájuk, mint a hímestojásra. Az arányok mindig kifogástalanok voltak. A kórussal úgy bánik Horváth Gábor, mint egy igazi "kórusmester". Hangzásukat nem engedi rákeveredni a zenekarra, s így a kórus mindig szuverén marad. Horváth Gábor minden megmutatott ívét, megvalósította a kórus, megnyilvánulásaiban hátborzongatóan emlékeztetetve a legjobb profi (külföldi) együttesekre. Igazi élmény volt a koncert, jól a helyükön voltak a szólamok. A rézfúvósok, elsősorban a trombiták azért szeretnék időnként megtapasztalni hangerő korlátaikat (ezt elvártam volna a timpanitól is.), de az a Misében csak 1-1 másodpercre tűnt tolakodónak, különben gyönyörű fénnyel vonták be a trombiták Puccini igazán romantikus tablóit.

Az ifjúsági koncertek elengedhetetlen része a műismertetés. Sajnos ennek a technikai megoldása a Művészetek Palotájában sehogyan sem akar sikerülni. A tavalyi évadban a koncertek előtt "zajlott", de közvéleménykutatási adatok szerint ez nem tetszett a közönségnek. (Churchill óta tudjuk persze, hogy csak annak a statisztikának higyjünk, amelyet mi magunk hamisítottunk...) Valóban fegyelmezetlen volt az előző évad közönsége az ismertetések alatt, s ez ártott az ismertetés minőségének. Most viszont az ismertetés árt a zene minőségének. A zenekar 18:00-kor bejön a színpadra, fegyelmezetten behangol, feszült figyelemmel öszpontosít. Elhalványulnak a fények, drámai csend, spotlight. Majd bejön a műsorismertető, mintha legalábbis ő lenne Leonard Bernstein a sztárkarmester, az est fénypontja. Ehhez a bombasztikus felvezetéshez képest a konferansz teljesítménye igen szerény keretek között mozog. A kötelező hangosítás bántóan hangos és torz. A megafonokból áradó hangnyomás eléri, sőt meghaladja a későbbi zenekari tuttik szintjét. A műsorismertető fittyet hányva a hangtechnikai szabályokra és a közegészségügyi rendelkezésekre (H1N1!) bekapta a mikrofont és úgy deklamálta Goethe költeményét. Bizonyára elviselhetőbb lett volna előadása, ha nincs ez a túlvezérelt hangosítás és ha egy kicsit többet járt volna annak idején szavalókórusba. Mind tartalmilag (megtudhattuk például az est három zeneszerzőjének átlagéletkorát a művek írásakor, legközelebb várhatóan a derékbőségüket fogják közölni), mind technikailag demoralizálja a közönséget és a színpadon feszengő zenekart ez a fajta ismertetés.

Régebben, ha a moziban életlen volt a film, akkor a közönség bekiabálásokkal adta tudtára a gépésznek, hogy elégedetlen. A mai zeneszerető emberek csak hallgatnak, mint a bárányok, miközben szelíden megsüketülnek a nagy ricsajban. Eme fizikai és szellemi szenvedések közepette jutott eszembe a fenti című amerikai film. Amikor Hannibal Lecter a börtönben rábeszéli cellaszomszédját a szuicidra, akkor másnap büntetésből a pszichiáter, s egyben börtönigazgató megvonja a szenvedélyes hobbifestőtől a eszközöket és egy tévét tesz a cella elé, egy nonstop vallási csatorna műsorát nagy hangerőre állítva és így kínozza a kannibalizmusért elítélt rabot. Az ismertetést hallgatva az ötlött fel bennem, hogy én ezt a vasárnap esti koncertismertetőt kapcsolnám be neki, biztos nem szenvedne kevésbé tőle. Sem a közönség, sem a Zenekar, sem Zelinka Tamás nem érdemli meg, hogy a koncertek ilyen szellemben kezdődjenek. Talán kisebb lenne a kár, ha visszatérnének a koncertismertetés tavalyi rendjére, s ha kell támasszák alá statisztikai felméréssel, amelyet ezúttal a zenekari tagok között végeznek el és jobb híján hamisítsák saját maguk, ahogy azt Churchill is kérte .