2010. február 20. francia est a művészetek palotájában—zuglói filharmónia (vez: hámori máté)

Két francia szerző három műve hangzott el a Műpában tegnap este. A zenekar, Geszthy Veronika, az Oratóriumkórus, a karmester Hámori Máté is jól felkészülten álltak a közönség elé. Az első részben Saint-Saëns III. c-moll “Orgona” szimfóniája hangzott el, a második részben Ravel művei: a Seherezádé dalok valamint a Daphnis és Chloé II. Szvitje kórussal.

Számomra az est legérdekesebb és legértékesebb perceit a Seherezádé dalok szerezték. Ezt a ritkán játszott művet utoljára úgy 17 évvel ezelőtt hallottam a Filharmóniai Társaság Zenekarával, Barbara Hendricks énekszólójával, Erich Bergel fenomenális vezénylete alatt. Közvetlen közeli élmény volt, mivel az első sorban ülhettem akkor, szinte azonos légtérben Barbara Hendricks-szel. Minden rezzenése, minden öröme, félelme ott izzott a levegőben. A gyönyörű, csokoládébarna énekesnő kétségtelenül erotizáló kisugárzása emlékeimben szorosan összekötődött ezzel a darabbal. Erich Bergel néhány évig vezette a Budapesti Fiharmóniai Társaság Zenekarát, de kevés értékes felvétel maradt fenn a korán elhunyt karmesterrel, aki a 20. század szerintem, —mert itt minden szerintem van— egyik legjelentősebb karmester-egyénisége volt. Aki ebben kételkedik, az hallgassa meg vele Brahms IV. Szimfóniájának felvételét a Kolozsvári Opera (?) Zenekarával. A CD még most is kapható az üzletekben.

Visszatérve a Műpába. Veronika érzékenyen és érzékien formálta meg a korai Ravel debussyeszk zenei anyagát, (fülbemászó dallamokról ugye nehéz itt beszélni), szinte végig egységes, a zenei szövethez alkalmazkodó hangképzéssel. Sajnos a zenekar időnként dinamikájával rátelepedett Veronika hangjára, amire ő a magas lágéban már kissé erőteljesebben kellett, hogy válaszoljon egy-egy túlfűtött hanggal. Egyébként a zenekar összjátéka, kamarazenei vénája ebben a dalkíséretben bontakozott ki az est folyamán a legszebben. Mind a fák, mind a vonósok híven követték Veronika zenei elképzeléseit. A zenekarban elhelyezett (barokkos) szófestő effektusok mindenben megfeleltek a szerző elképzeléseinek. Eléggé hangsúlyosak voltak, de sosem tolakodóak. Nagy élvezet volt!

A Seherezádé dalok szövegét a színpad felett elhelyezett kivetítőn olvashatta a közönség —magyarul. Ugyanakkor a bejáratnál mindenki kapott műsorfüzetet, amelyik szintén tartalmazta a fordítást. „Doppelt-gemoppelt” mondja erre a német utcai nyelv, ami nem mindig hízelkedő. Ambivalens érzéseim vannak ezzel kapcsolatban, különös tekintettel a nyugati tapasztalatokra, pl. Bécsi Operaházra, ahol már vagy 15 éve a közönség egyéni kijelzővel rendelkezik, négynyelvű át- és kikapcsolási lehetőséggel. S ez utóbbival sokan élnek is. Különösen azok, akik a zenére kívánnak figyelni. Egy közös kijelzőt csak demokratikus szavazással lehetne megszüntetni, erre pedig most nem volt lehetőség.

Lehet, hogy néhány év múlva nemcsak a szöveget fogják kivetíteni, hanem a partitúrát is. Ez a szimfónia közben tegnap igen hasznos lett volna a végig kotta nélkül vezénylő fiatal karmester számára is. Az első tétel Schubert Befejezetlen szimfóniáját minden kétséget kizáróan idéző tizenhatod mozgásait a partitúrához képest felismerhetetlenül megszólaltató Hámori Máté elgondolkozott volna azon, hogy miért is írta a szerző a hangokat így és nem úgy, ahogy ő adja elő. Hámori vágtató, Mazeppa-tempója szétkente a tizenhatodokat, azok és Saint-Saëns szerzői létjogosultságát ezzel mintegy az est időtartamára felfüggesztve. Vannak ellenpéldák is, pl. Arturo Toscanini felvétele, ahol a gyors tempó ellenére tökéletesen artikuláltak az egy tizenhatoddal eltolt tizenhatod mozgások. A szerző szándéka tegnap nem érvényesülhetett, s szeretném hangsúlyozni: nem csupán a rosszul választott, hajszolt tempó miatt. Erre inkább Hámori Máté vezénylésében rejlik a válasz. Ütéstechnikája bár első benyomásra tisztának tűnik, de mégsem az. Ütéspontossága közepes tempóban csak nyolcad értékű, tehát tizenhatod pontossággal nem lehet a kezére játszani. Ez számos belépésnél kijött, de a folyamatos zenei vonalakban is tizenhatod-szintű lötyögéshez vezetett. Ütéssíkja túl magasan van, bal keze gyakran kioltja a jobb kéz instrukcióit, s nem pálcája vége, hanem ingének mandzsettája határozza meg az ütés helyét.

Akkor is, ha a szimfónia lassú részei megrendítően szépek voltak, akkor is, ha a rezek szinte versengtek az elég jól regisztrált orgona szépségével, ha a vonósok méltó partnerei lehettek a himnikus finálé fúvós tobzódásainak, ez elsősorban a szerző és csak másodsorban a fiatal karmester érdeme. Yuri Simonov mondotta barátian tanítványainak: „Pályájuk elején tartózkodjanak a francia szerzők műveitől. Ezek ugyan mutatósak, igazi kasszasikerek, de ezzel csak megtévesztik önmagukat. A francia darabokat könnyű vezényelni, de nehéz őket játszani. A Daphnis gyors 5/4-e legfeljebb ujjgyakorlat a karmesternek, de egy  kész horror a zenekarnak. Ne ékeskedjenek más tollaival, amíg fiatalok! Vezényeljenek inkább Beethovent! Aki a Pastorale lassú tételét, vagy a III. Leonóra nyitány lassú bevezetését vezényelte már, az tudja, hogy miről beszélek.”

Simonov pont a Daphnist említette a Jókai utcában egyik mesterkurzusán, s nem véletlenül. A darab nehézségei nem zenei jellegűek (bár, aki ismeri Sergiu Celibidache idevágó felvételét, az más véleményen is lehet), hanem technikaiak. S míg a zenekar a legnagyobb odaadással és teljes mellbedobással oldotta meg ezeket (itt utalnék az altfuvolaszóló óriási, telt, zsíros-selymes hangszínű pillanataira, vagy az első fuvola bár befogott, de meg nem szelídíthető madárkájának szomorú énekére), addig azon a néhány ponton, ahol a karmesternek kellett volna átvennie a vonalvezetést ez nem történt meg (gondolok pl. mindjárt a kezdő téma elhanyagolására, ehelyett a madárcsicsergés és üveghang-nyisszanások forszírozására). Kiváló volt azonban a karmester érzéke a zenekar/kórus arányának beállításában. Ennek köszönhetően a darab frenetikus kórus-bacchanáliává vált, amit ritkán lehet így hallani. A közönség a darab végét nem is volt hajlandó ezzel a csúcsponttal elfogadni. A nézőtéren ülő vezetőkarmesternek, Záborszky Kálmánnak kellett tapsával megtörnie a döbbent csendet. Igazi nagy siker volt, amely kórusnak, zenekarnak, karmesternek egyaránt szólt.

Az ütősök teljesítményére eddig nem tértem ki, de ezt most megteszem külön. A Szimfónia első tételében a timpani kissé sok volt és nem elég tónusos, ez persze a szerencsétlen ültetési rend miatt még jobban hangsúlyossá vált. A timpani, távol a harsonától és trombitától, könnyen válik testidegenné a prím oldalán. Az utolsó tételben pedig nem jött át a záró harangzúgást idéző timpani bimm-bammból szinte semmi, a méter magasra emelt verők ellenére sem. A cintányér a szimfóniában szép volt, de lehetett volna monumentálisabb (kellene tesztelni, kölcsönkérni Weisz Nánditól egy nagyméretű Sabiant, ilyen darabokra gondolva); a triangulum alulexponált, bár édes-nemes tónusú volt mindig. A Seherezádé dalokban az ütősök tökéletesen alkalmazkodtak a darabhoz, hihetetlen, magas szintű kamarazenei illetékességet bizonyítva. A Daphnisban kevesek voltak a kisdobok, sajnos a timpani is, remek volt viszont a harangjáték. 99.99%-osra sikerült a csörgődobot kezelő játékos teljesítménye (még soha sem hallottam ennyire jól kijátszani a triolákat, kár hogy egy picit elfáradt az utolsó pár hang), profi és megrázó volt a nagydob (némelyik francia nyelvű, az ütők használatára vonatkozó szerzői utasítást ki kellene egyszer már valakinek szótáraznia). Gratula!

PS: A 10/11 nagybőgős igen jót tett a zenekar hangzásának. Lehetnének még meghatározóbbak és a hangolás tekintetében tisztábbak. Úgy tűnt, mintha egységesen magasabbra hangolnának, mint a zenekar.