koncert a belvárosi szent mihály templomban

Nagy sikere volt a koncertnek tegnap a belvárosi Szent Mihály templomban. Záborszky Kálmán vezényelte a Zuglói Filharmónia Zenekarát és Oratóriumkórusát. Lajtha László Miséje és Francis Poulenc Stabat Matere hangzott el. Ez utóbbiban Geszthy Veronika énekelte a szoprán szólót.

A Tavaszi Fesztiválok Mátyás templomban rendezett koncertjei mindig komoly megmérettetést jelentettek az együttesnek, mert ezeken igen magas a saját rajongókon kívül eső közönség aránya. Jó érzés rokonok, barátok és ismerősök előtt játszani, de az igazi kihívás a „bérleten kívüli” előadás, a csúcspont pedig a külföldi koncertsorozat, bár ez utóbbiak száma az elmúlt években jelentősen csökkent a társaság programjában. A Mátyás templomból most átköltözött a koncert a pesti oldalra, a Belvárosba; kisebb lett a tér, az akusztika direktebb, ugyanakkor bensőségesebb, analitikusabb.

Lajtha darabját csak Záborszky Kálmán előadásában hallottam eddig. Kálmán koncepciója egyszerű, de nem könnyen megvalósítható. A világos vonalvezetés a célja: semmiképpen sem eltévedni a milliónyi apró fraktálban. Kálmán tudja, hogy honnét és hová vezet a zenei út, s jól azonosul Lajtha nagy íveivel és keresztülviszi a szerző akaratát az együttesen. A zene alapvetően eklektikus jellege ellenére is kiderült számomra, hogy milyen lehet Lajtha stílusa, igaz: nem ismerek több művet tőle. Zenéje szép és harmonikus, mentes a XX. század jellegzetes „keresgélő”, „akaratos” vonulataitól. Nyilvánvaló, hogy Lajtha nagyra becsülte Kodály műveit, de elég jól el tudott tőlük vonatkoztatni, bár a kórus kezelésében alapvetően az ő technikájából táplálkozik. Zenekarkezelése a XIX.-XX. század fordulójára utal, vissza a késői Brucknerig, Mahlerig, de leginkább Korngoldig. Ha valaki hollywoodi feelinget vélt felfedezni a fríg hangnemű Lajtha Mise egy-egy taktusában az Korngoldnál keresheti leginkább ezek gyökereit.

Lajtha László egyáltalán nem kíméli a kórus hanganyagát. Mindjárt a darab elején nyaktörő magasságban szerepelteti a szopránokat, akik az este legjobb teljesítményét hozták az énekegyüttesből. Hangzásuk masszív ötvözete érett és fiatalos hangkaraktereknek. Amikorra elmúlt a koncert kezdeti izgalmának néhány perce, szépen kinyílt a szoprán szólam magassága, csengettyűszerűen átvilágítva a legkomplexebb zenekari hangzást is. A női alt szólam a középső lágéban bár szépen, egységesen szólt, de a hangterjedelem két szélén nem tudta ezt a homogenitást hozni. A tenor szólam tetszett a legkevésbé, mintha náluk nem érett volna be a darab a koncert órájára. Sok lesütött, kottába merült szempárt láttunk. A bariton/basszus csoport remekül fel volt készülve, ugyanakkor szólhatna masszívabban, lehetne profundabb, „füstösebben” mély. Na, persze a nagy csúcspontokban ezek az apró különbségek már nem számítottak. A kórus-tuttik lehengerlően szóltak, jól megmutatták az Oratóriumkórus igazi erejét, fizikai tartalékait. A műhelymunka keretében érdemes lenne a dinamikai tartományt a halk dinamikák irányába kiterjeszteni. Gyönyörűen tud szólni egy leheletvékony kórus ppp.

Poulenc Stabat Matere a XX. sz. egyik legigényesebb oratórikus műve. Poulenc a kórussal olyan módon bánik, mint talán semelyik másik szerző rajta kívül. Az ő „hangszerelésében” a kórus instrumentálisan újabb és újabb hangszínek kikeverésére szolgál. Elképesztő eszközeivel szimfonikus jelleggel ruházza fel az emberi hangokat. Egyik pillanatban szaxofon-kórus szól, a másikban hangfogós vonósok, vagy orgona, azután meg valami egészen újszerű, szokatlan. Egyedi harmónia világával nem kis feladat elé állítja az énekeseket. Az első tétel kezdetekor még nem volt tökéletes a zenekar/kórus aránya, mivel a nyitókórust lefedték kissé a hangszeresek. A hosszabb-rövidebb acapella részletek ismét fényesen bizonyították az Oratóriumkórus magas színvonalát. Nem volt olyan nyakatekert poulenci moduláció, amit ne oldott volna meg bravúrosan. Egyik-másik tételkezdés ugyan nem volt mindig makulátlan, de a rutinos kórus pillanatok alatt ráhangolódik a zenei anyagra. Emlékezetes marad Geszthy Veronika szólója a Vidit suumban. Veronika könnyedén vette ennek a megjósolhatatlan modulációktól csak úgy hemzsegő zenének minden nehézségét. Tisztán és áthatóan énekelt, súlyt adva ennek a döbbenetes, megható darabnak.

A karmester a legfontosabb a szimfonikus zenében? Pont az, aki egyetlen hangot sem játszik az egész koncerten? Ezt számomra Yuri Simonov már évekkel ezelőtt bebizonyította a Jókai utcában. Ha a karmester mozdulatai harmonikusak, akkor a megszólaló zene is szép lesz. Ha a pálca szögletesen mozog, akkor az kihat a hangzásra is. Tegnap remek pozícióból figyelhettem Záborszky Kálmánt. Simonov elmélete –legalábbis számomra- ismét bizonyítást nyert. Kálmán mozdulatai az alsó és középső dinamikai tartományban folyamatosak és esztétikusak, s ennek megfelelően a hangzás is kompakt, lágy, egységes. Időnként Kálmán „felpörgeti” a dinamikát, s ilyenkor speciális, egyéni stílusú mozdulatvilágot alkalmaz. Ettől egy pillanat alatt megváltozik a zenekar és kórus hangzása. Megvastagodik a hangzás középtartománya, erőteljes, férfias hangzás alakul ki, amelyben egy kissé hiányzik (virág orgona nyelven szólva) a 16 lábas regiszter, azaz a bőgő, mélycselló tartománya. Tegnap megerősödött bennem a karmester mechanikai teljesítményének óriási fontossága. A hangzásra ilyen mértékű hatással sem a zenekar hangszerei, sem a teremakusztika nincs. Pusztán pár taktusnyi „lazítás” a karmester részéről és megváltozik nemcsak az összjáték, hanem a zene karaktere is. Óriási lehetőség és felelősség ez, ami a karmesteri pálca csúcsában rejlik. Tudni kell vele bánni, tudatosan és zenei ösztöneinken keresztül is. Tegnap tapasztalhattuk, hogy ez működik, sőt: a legszebb pillanatokban tökéletesen.