Rachmaninov: III. (d-moll) zongoraverseny, op. 30-ét egy orosz, megjegyezhetetlen nevű zongorista játszotta. Rettenetesen hangosan, úgy hogy a zenekart sokszor nem lehetett hallani. Felteszem, hogy ő sem hallotta saját püfölésétől a többieket, mert ha hallotta volna, akkor mégiscsak valamelyest együtt lett volna velük. De nem volt! Ritmikai szétcsúszások, szétmenés-veszélyes helyzetek tarkították az amúgy elég egysíkúra sikeredett előadást. A zongoraversenyt a nagy Steinway nyerte meg, legalább is hangerőben.
Pletnyov, állítólag a zenekar alapítója, állandó karmestere. Kérdés, hogy mivel foglalkozik a próbákon, mert mintha nem is egy nyelvet beszélnének. Gyakoriak a félreértések, a bizonytalanságok. Ezek okozója a zongoristából lett karmester maga, Mihail Pletnyov. Kétségtelen, hogy szeret vezényelni, és tudjuk, hogy a zenetörténetben számtalan autodidakta karmester, aki szintén szeretett vezényelni, lett híres muzsikusa világunknak. Még nem hallottam ugyan Pletnyovot zongorázni, de minden kétséget kizáróan jobban zongorázik, mint vezényel. Ismerek embereket, akik otthon a tükör előtt fenomenálisan elvezényelnek mindent. Na, de ez nem jelenti azt, hogy ezt nagyközönség és különösen egy nagyzenekar előtt is kellene eröltetni. Pletnyov amatőr kalimpálása, s különösen jobb kezének bénulásszerű pálcatartása és az ennek megfelelő ütéstechnikája szerencsére azért nem hat ki teljes mértékben az előadásra.
A zenekar hősiesen ellenáll ennek a dilettáns túlvezénylésnek; néha döbbenetesen szép és telt hangzással örvendeztettek meg, bár állandóan ott lebegett Damoklész kardja a színpad felett, s bármikor össze is omolhatott volna az előadás. Pletnyov megpróbál mindent elvezényelni; ritmikai játékokat, válaszolgatásokat kiüt, lerajzol ügyes balkezével (szerintem a bal felének semmi fizikai baja sincs), miközben a zenekarnak kellene már végre egy egyértelmű EGY.
Pletnyov — ellentétben Maxim Vengerovval — nem tanul, s nem is tanult soha vezényelni. A vezénylés technikájának, szellemiségének alapjai hiányoznak nála. Egy hétvégi alapozó kurzus a Jókai utcában fényévekkel vihetné előbbre Pletnyovot a karmesteri pálya irányába. Nem ismeri az ütésirányokat, az ütési síkokat, a testmelletti és test távoli ütéseket. Gyakran fennakadnak az ütések a levegőben és teljesen váratlanul folytatódnak (ilyenkor persze mindig belép valaki rosszul). Kifordul 90 fokban, ekkor a fél zenekar csak a hátát látja. Ütései amplitúdójával pont ellenkező hatást akar elérni, mint ahogy az realizálódik (szabály: kis ütés=gyorsítás, nagy ütés= visszafogás). Ennek is mindig lötyögés a következménye.
Zenei képességeivel viszont sokszor ellensúlyozni képes mesterségbeli gyengéit. Anyagtudása, különösen ami a Szkrjabin szimfóniát (Szkrjabin: I. E-dúr szimfónia, op. 6) illeti, lenyűgöző. Koncentráló képessége és zenei ízlése nem hagy semmilyen kívánnivalót maga után. Sajnos ez a szimfónia (egyfajta orosz Bruckner, keveredve az 1970-es évek romániai Csaucseszkut éltető kantáták stílusával) alkalmatlan arra, hogy megítélje az ember Pletnyov valódi zenei nagyságát. Remélem, hogy legközelebb valamilyen klasszikus darabot is hoznak és kicsit kevésbé mufurcarccal járulnak a Művház (alias Műpa) közönsége elé.
Apropó közönség! Fél nyolc előtt pár perccel meghozták a buszok a turistákat. Német, svájci és angol népek lehettek. Feltehetően valamelyik Fekete-erdei híres kórházból hozzák őket ide hozzánk, hogy tüdejüket és légutaikat a budapesti koncerteken megtisztítsák az évtizedek óta lerakódott szennyeződésektől. Egy mellettem ülő angol úr kb. hetet tüsszentett és 8 percet köhögött fortissmó hangerővel, mert ő meg nyilvánvalóan allergiásan reagált a Művházban tartózkodó számos orosz hölgy avitt Krasznaja Moszkva parfümére.
Meddig lehet ezt az őrültek házát még elviselni?
Keine Kommentare:
Kommentar veröffentlichen