Néhány hete fizettünk be nagy örömmel erre a koncertre, bár ezért a pénzért (24.000,- Ft) elutazhattunk volna két napra Londonba, vagy Párizsba is, oda-vissza repülővel és kétszeri puding-, vagy palacsintaevéssel egyetemben. A Fesztiválzenekart régen hallottam már élőben, még talán Yuri Simonovval, amint a Zeneakadémián Sosztakovicsot adtak elő. Az akkor elementáris élmény volt. Telt vonós és rézhangzás, lenyűgöző timpanizás (Dénes Roland). Ezekből az élményeimből alig tudtam tegnap valamit felidézni, szerencse, hogy Simonov készíttetett velünk egy szép videót anno a növendékei számára, amit bármikor elő lehet szedni a fiók mélyéről.
Az "Orosz Scherzo" és a "Tangó" vezették be a koncertet. Már ezekben a kedves kis darabokban is látszott, hogy az együttes teljesítőképessége nem "csúcson pörög". Hamis hegedülgetés és ritmikai pontatlanságok tarkították a zenei képeket, szervezetlen színpadi mozgás tetézte a bajokat. Ki kell emelnem azonban a zenekari zongoristát, aki óramű pontossággal végezte a dolgát, Fischer Iván vezénylési sajátosságai ellenére is. Respekt!
A "Tűzmadár szvit" közben már halmozódtak a karmester problémái, így annak előadásában nem tudta a zenekar valamennyit kiegyenlíteni csak valamennyit azokból. A bevezető 12/8 darabjaira esett szét. Fischer nem hitte el sajátmagának a megadott tempóját, s amikorra az végre szépen beállt volna ő maga szakította meg a folyamatot, így játszhatatlanná téve pl. a fafúvó-trombita komplementer elemeket. Nem érezte magát senki sem biztonságban, kivéve az üveghang-glisszandós taktust, amelynek éppen jót tett ez a tempónélküliség. A további tételekben kiemelkedően jók voltak a lassú, melankólikus részek, kiváló fafúvós, kürtös szólóállásokkal. A szólócsellóval "csúnyán belerondítottunk" (Kórodi Gida) a legszebb pillanatba, de ez csak a kisebb baj. A nagyobb az a gyors tételekben kulminálódott. Fischer staccato vezényelte ezeket (megboldogult Hans Swarowsky bizonyosan nem így tanította Bécsben, de Harnoncourt sem), szétszabdalva ezzel ezt a hihetetlenül komplex zenei anyagot. A zene szinte taktusonként leállt, fokozott artikuláció helyett (karmesteri szándék?) szaggatott mozgáskultúra alakult ki, finom, lendületes balett helyett rozsdás kertigépek "unfreiwillig komisch" képe tolult lelki szemünk elé. Kascsej tánca is akadozott, nem volt a nagy levágások mögött erő, s alig hallottunk olyan taktust, amiben a nyolcadmozgások a rézfúvókban ne lettek volna bizonytalanok (kürtgixerek). A "Tűzmadár" szvitek közül az egyik legjobb verziót hallottuk (a szerző különböző okokból át-átdolgozta a művet), s ennek gyönyörű a 7/4-es fináléja is. Az ezt bevezető feszült, lassú ppp rész már-már feledtetni tudta az elszenvedett zenei kínokat, s ezzel a kürt szólónak csodálatosan "megágyazott" Fischer Iván. Szebben aligha lehetne csinálni. Sajnos a darab végére kifáradt a zenekar, különösen a rézkar, így elmaradt a kötelező katarzis. Már a "Tűzmadár" alatt feltűnt nekem a passzív, visszafogott, sőt tiltakozó (Ben Ramirez?) timpanizás. A szünet utáni "Sacre" pedig gyakorlatilag értelmét veszítette a timpani aktív részvétele nélkül. Sztravinszkij óriási zenei tömeget mozgat meg ebben a darabban. Ez alá megfelelő mélybasszus kell (8 bőgő nem mindig elég, most sem volt az) és a városban fellelhető legjobb timpanista. A Fesztivál Zenekarban nem így állt fel a csapat. Beállították a város legjobb nagydobosát (Kurcsák István) és elfelejtettek hozzá timpanistát keresni. Egy egyszerű szerepcsere (timpanista<->nagydobos) megmentette volna a produkciót. A nagydobot kezelő játékos világszínvonalú művész. Fischer Ivánnal egy frekvencián rezeg, ha éppen mégsem, akkor Fischer hozzáigazítja a maga hullámhosszát.
Egyszer hosszasan beszélgettem Fischer Ivánnal egy Brahms 4. szimfónia főpróbája után. Azt mondtam neki, hogy a Fesztivál Zenekarban mostohagyerek a timpani. Akkor Gábor Tamás játszott, akit Fischer szemmel láthatóan zenei rettegésben tartott. A kitűnő Schwarcz-növendék azóta már nem működik közre semmilyen zenekarban, ami szerintem az "Emberiség ellen elkövethető bűnök" lajstromába való tényálladék. Fischer is elégedetlen volt akkor a timpanista "felhozatallal" és azt ígérte, hogy tényleg nagyobb figyelemmel (én azt kértem: szeretettel) viseltetik a szólam iránt. Ennek a beszélgetésnek már több, mint 10 éve, de úgy érzem, hogy a Fesztiválzenekarban ezen a szólamon az alakulókoncert óta valamiért rontás ül. Mindjárt az első zeneakadámiai koncerten bemutatott darab Glinka: Ruszlán és Ludmilla nyitányának a végén kínosan "elúszott" az akkori lehetséges sztár-timpanista Kaszás Misi. Utána a későbbi Amadinda együttes vette át a szerepet/hatalmat, de helyes döntés alapján Rácz Zolival (aki ellen ez első generációs bőgősök még ultimátumot állítottak) különváltak és élik a maguk független életét. Külföldi zenekarokban még most is látni, hogy együtt tud maradni több generáció is. Az öreg ütős, ha nem is olyan gyors már a keze, mint a legifjabbaké, megmutatja a fiataloknak a "trükköket". Ez vonatkozik más szólamokra is. A mai zenekari kultúrákban éppen ellenkezőleg járnak el. Ha van is idősebb kolléga (puszilunk Konrád Gyuri bácsi a brácsában!), annak is inkább megtiltják, hogy a fiatalokat "megrontsa", netán régi karmesterekről meséljen és ezzel a modern szemlélet ellen fordítsa őket. Nekem az "öregek" még Furtwänglerről, Klempererről (Schwarcz Oszkár), Sztravinszkijról (Id. Schwarcz János), Lehárról és Julius Streicherről /ájvé!!!/ (Hódsági Ede) mesélték személyes élményeiket. Tapasztalatom szerint a mai fiatal zenészek azt sem tudják, hogy ki volt Furtwängler, de már Celibidache is csak történelem.
A timpanista kérdés tehát ismét felmerült. Nem történt volna meg, ha mégis Párizsba utazunk, akkor viszont a légitársaságokra és a hóra panaszkodnék. Így talán én jártam mégis jobban, bár hallgatnom kellett volna a belső hangomra, amelyik azt mondta (Apropos Paris!), hogyha ősszel a Műpában már hallottad a Sacret a Francia Nemzeti Zenekarral, akkor ne hasonlítsd össze a Fesztiválzenekarral, mert az nem lenne fair. Akkor most hallgatok a hangokra, s csak annyit mondok: a franciák minimum tízszer jobban szóltak. S ez nem fair.
Végül megadom legnagyobb "Tűzmadár" élményeimet:
Moszkvai Filharmonikusok / Dimitrij Kitajenko http://www.prestoclassical.co.uk/r/Melodiya/MELCD1001734
Minnesota S.O. / Eiji Oue http://www.amazon.com/Igor-Stravinsky-Firebird-Nightingale-Spring/dp/B0000015A6
Columbia S.O / Igor Stravinsky http://www.discogs.com/Stravinsky-Columbia-Symphony-Orchestra-Three-Favorite-Ballets-Stravinsky-Conducts-Firebird-Petrushka/release/1998324
26 graustufen
Keine Kommentare:
Kommentar veröffentlichen