Bartók és Csajkovszkij? Két külön világ: modern és a romantikus – mondta a műsorközlő. Nem tudom, hogy Bartók kedvelte-e Csajkovszkijt és valószínűtlen, hogy az orosz mester rajongana Bartók zenéje iránt, ha élne. A mai közönség sem kevésbé válogatós. Az ónos eső mellett ez a műsorválasztás is szerepet játszhatott abban, hogy nem volt telt ház, bár a jegyek mind elfogytak. Szerénységem azon szerencsések körébe tartozik, akik mind a három elhangzott zeneművet szeretik. A Táncszvit számomra a magyar Sacre, a Cantata Profana a bach-bartóki Requiem-szintézis, az 5. szimfónia pedig a szláv szimfonikus zene megdicsőülése. Kocsis Zoltán az est karmestere minden bizonnyal más szemszögből látja a darabokat, de előre bocsátom: elfogadom a zseniális karmester meggyőző nézeteit. Csakúgy, mint ahogy a zenekar is, amely a vendégkarmesternek és a remekműveknek kijáró nagyfokú felkészültséggel állt ki a színpadra, szolgálva Kocsis Zoltánt abban, hogy analitikus patológiai vizsgálatnak alávetve a műveket a koncerten ismét összeállítsa azokat élő zenévé, egyszeri, katartikus élménnyé.
Ezt a zeneszerzői vizsgálódást, a darabok alkotóelemekre való bontását, majd a közönség előtt történő összeszerelését Bartók művei minden különösebb nehézség nélkül elviselik. A Cantata Profana Máté passiót idéző bevezetését Kocsis az eredeti bachi 12/8-os, bartóki 6/8-os adaptációja helyett 3/8-os taktusokra szedte szét, ezzel már szinte függetlenítve a bachi folyondároktól Bartók a partitúrában mégiscsak kötőívekkel jelölt 12/8-os szándékát. „A taktusvonal a zene halála” mondotta egy híres német karmester. Kocsis 3/8-os dirigálása a 6/8-os taktusokba egy új taktusvonalat húzott. Az elemek nem álltak össze az eredeti bartóki ívekre. Mégis keletkezett egy fantasztikum-hangulat, amelyik alkalmas volt arra, hogy ebben a darab saját, hirdetetten „profán” karakterét megcáfolva, bensőséges szakrális kantátává, vagy mint az előbb mondtam, egy bartóki Requiemmé, Passióvá változzon. A kettős kórus kiegyenlített, átütő erejű előadása „vitte” a darabot. A zenekarnak csak statiszta szerep jutott, a szólisták is a „Turbát” zeneileg szolgálandó léptek fel. Fekete Attilának nincs könnyű dolga, amikor olyan veteránok előtt énekel, mint pl. én, akik a darabot Réti Józseffel vagy a kivételes képességű tenorral Korcsmáros Péterrel ismerték meg a zenekarból. Korcsmáros és Faragó András annak idején fejből énekelte a szerepét. Nem az a fontos, hogy minden hang (eszméletlen nehéz, szolfézstanári diplomát feltételező szólam mindkettő) a helyén van-e, hanem, hogy meggyőző-e az előadás pillanatában. Fekete Attila sem a hang szépségében (Réti) sem az intonáció biztonságában (Korcsmáros) nem emlékeztet a régi elődökre, ugyanakkor 100%-ig meggyőző. Hátborzongató szarvasfiú „éneke” minden eddigi Cantata Profana élményemet felülírta. Massányi Viktor a zenekar egyik kedvence. Rigoletto, Carmina Burana és lengyel Stabat Mater hős. Családtagként fogadják és kísérik. Kocsis Zoltán azonban nem vigyázott rá eléggé. Időnként, különösen a mély lágékban engedte, hogy a zenekar kissé, de tényleg csak kissé – lefedje őt. Az Oratóriumkórus bátor és igényes éneklése meghitté tette ezt, a közönség körében nem túl forrón szeretett, darabot. A zenekar végig visszafogottan játszott; az ütősök szinte „lábujjhegyen”, a timpani már a háttérből követte az eseményeket. A partitúrának így nem minden részlete jött át a MŰPA amúgy sem túl szerencsés akusztikájában. A közönség hálásan fogadta az előadást, a darab végén a zeneirodalom egyik legszebb D-dúr kicsengését.
Ezt megelőzően a nyitó műsorszám, Bartók Táncszvitje ennél sokkal szerényebb sikert aratott. Nehéz ezt megmagyarázni, hiszen az 1923-as bemutatón szétverték a házat a darab hallatán, úgyhogy az egészet meg kellett ismételni anno a közönség nyomására. Tegnap a Művészetek Palotája nem volt kitéve a közönség féktelen tombolásának. Ehhez bizonyára hozzájárult Kocsis koncepciója, amit a múltkor Debussy lecsukott zongorájához hasonlítottam. Kocsis analitikus hallása tökéletesen működik egy bizonyos dinamikatartományban. Feltehetően sem a túl halk, sem a túl hangos zenekari hangzás nem felel meg kívánalmainak, így kerüli is ezeket a szélsőséges effektusokat. Nemrégiben hallottam a MŰPÁ-ban a Francia Nemzeti Zenekart Beethoven Pastorale-t és Sztravinszkij Sacre-t játszani. Az itt uralkodó akusztika ellenére megszólalt a mély bőgőhangtól kezdve a crotales-ig a teljes hangsáv és a ppp-tól az fff-ig teljes dinamikatartomány. Elismerem, hogy a hangerősávok szélein már nem lehet az akkordokat zongoraszerűen kihallani, de nem is ez a szerzők célja. Aki nem akar lehelet vékony ppp-t és masszív fff-t, az másképpen komponál. A Táncszvit zenekari mű, szerintem fenomenális hangszereléssel, bár olyan jól nem hallani a darab finomságait sem koncerten, sem hangfelvételen, mint ahogy azt a zenekarban ülve szinte a bőrünkön „érezzük”. Mint nyitó darab tegnap kissé súlytalanná, könnyeddé vált, s megint csak fájdalmas volt számomra, ahogy Kocsis Zoltán a timpanit a háttérbe szorította. Az utolsó hét taktusban a timpani a rézkar egyenrangú kiegészítőjeként kellene, hogy komplementer ritmusával a darab koronáját feltegye.
A második rész romantikus zenét ígért és az ígéretét meg is tartotta. Aki igazi szláv érzelmekre, egy túlfűtött, a férfiasságért rajongó depresszív orosz ember vágyaira és üzeneteire volt kíváncsi, lehet, hogy nem kapott meg mindent, vagy csak keveset ebből. Ehelyett viszont perfekt vonósjátékban, virtuóz fafúvókban, tiszta fénybe néző rézfúvókban gyönyörködhetett. Kocsis Zoltán zenekari receptje, vagyis a próbákon szeleteire analizálni a darabot, majd újból, immáron helyesen összerakni, Csajkovszkij esetében nem válik be teljesen. Az orosz mester műve kicsit olyan, mint egy szárnyaszegett énekesmadár. Kell valaki, aki kezébe veszi, babusgatja és biztatja az éneklésre. Kocsis módszerével a szétszerelés után már nem lehet ugyanazt a madarat helyreállítani, nemhogy nem akar szárnyalni, sem énekelni, de már igazán élet sem lesz benne, legfeljebb gyönyörű kitömött madár a szertárban. Kocsis sallangmentesítése, deromantizálása sok szempontból jót tett az 5. szimfóniának. Gyors tempói ugyan az eddig komplikált ritmusképleteket az I. tételben még nehezebben értelmezhetővé tették, de a darab harmóniavilága világosabb, a tételek szerkezete tagoltabb, áttekinthetőbb lett. Más szempontból Kocsis a darab gyengéiről is lerántja ezzel a leplet. Antiromantikus előadásmódja banálissá teszi pl. az –mondjuk meg őszintén- unos-untalan ismételt szekvenciákat, amelyek nem vezetnek sehová, hanem egyhelyben topognak. Romantikus karmesterek (pl. Celibidache) ezeket a gyengébb pontokat áthidalják nagyobb ívekkel, mint ahogy azt a szerző előírta. Az első tétel elején a megállásokat, szüneteket mesterségesen keltett romantikus feszültséggel töltik meg, úgy, hogy nem érzi a hallgató azt, hogy a darab többször is elkezdődik, netán azt, hogy több (II., IV. tétel), megtévesztő befejezése van.
Kocsis nyilvánvalóan nem szereti ezeket a romantikus lerakódásokat, ő a tiszta partitúrán keresztül világítja át a darabot, annak hibáival és erényeivel. Meg sem kísérli a dinamikai kontrasztokat a csajkovszkiji extrémek szintjén (ppp-ffff). Míg „igazi” romantikus karmesterek duplázzák a fúvósokat, beleértve a rezeket is ezen célok elérése érdekében, addig Kocsis inkább a kamarazene felé tolja el a súlypontot, ezzel fantasztikus fafúvós szólókat lehetővé téve. A perfektül játszó vonóskar is kényelmesen adhatta elő virtuóz szólamát, senki sem pihegett a koncert végén, mint pl. a Berlini Filharmonikusok bőgősei, akik egy Csajkovszkij 5. szimfónia után remegő lábbal és lehorzsolt kézzel hagyják el a színpadot. Emlékszem az akkor fénykorát élő Schwarcz Oszi bácsi timpanizására is, aki a Filharmóniai Társaság koncertje után Ferencsikkel a pulpituson a Zeneakadémia folyosóján kimerülten ücsörögve gyűjtött erőt, hogy jól leteremtse azt a fiatal tubást, aki egy nyolcaddal előbb lépett be az első tétel egyik 6/8-ában. Úgy láttam a tegnapi koncert után Vitalij nem fáradt el nagyon a mf timpanizásban.
Ígéret szép szó… Kocsis Csajkovszkij 5. szimfóniája Zelinka Tamás ígéretének megfelelően romantikus volt, talán kicsit Stenhammar és Bartók kedvence, Grieg szellemében. A közönség óriási tapssal és ovációval fogadta az előadást és az előadókat, ezzel igazolva a karmester és a zenekar modern, analitikus közelítését a szimfóniához, a romantikus orosz zeneirodalom egyik gyöngyszeméhez.
Keine Kommentare:
Kommentar veröffentlichen