beethoven csókja és coriolanus achilles ina

Beethoven Coriolan nyitányát két megközelítésben tudom elképzelni. Az egyik a romantikus, drámai. Nagy kontrasztokkal, nagy kivárásokkal, settenkedő tempóváltoztatásokkal, síró melléktémával, könyörtelen visszatéréssel, utolsó lehellettel, elmorzsolt könnycseppekkel. A másik a barokkos, feszes ritmusokkal, önmagától adódó, de nem eltúlzott meglepetésekkel, tárgyilagos dallamvilággal, kiszámítható klasszikus formával, egy gyorsan elmúló hétköznap képeit leperegtetve szemünk előtt. Igen: Ménesi Gergely megpróbálta a Zuglói Filharmonikusok élén e két lényegében eltérő felfogást ötvözni, több-kevesebb sikerrel. Az, hogy ennek az előadásnak a felvétele nem lesz része semelyik a zenekart bemutató demo-dvd-nek már az első néhány taktus után világossá vált. Bár bravúrosan összeszedte Gergely a széthullani készülő vonóskart, mégiscsak rányomta az első taktusok bizonytalansága az egész darabra bélyegét. Nem kétséges számomra, hogy a zenekart nagy mértékben demoralizálja a koncertet bevezető hosszadalmas konferanszié. A színpadon ülő, behangolt zenekarnak (is) végig kell hallgatnia a hangszórókból áradó torz, bömbölő szövegbemondást, melynek tartalma szekundér jelentőségű tekintettel arra, hogy csak arra figyel az ember, hogy mikor fejeződik már be ez az akusztikai kínzás (nem túlzás: bizonyítottan ehhez hasonló módszerekkel vallatja a CIA terrorista-gyanús foglyait.) Attól eltekintve, hogy a műsorismertetés tárgyi tévedésektől hemzseg (a Wikipedia szerint Beethoven pl. nem volt jelen azon a koncerten, amelyen meg kellet volna csókolja a gyermek Liszt homlokát), teljesen felesleges, hiszen egy műsorfüzettel ezt professzionális módon ki lehetne váltani. Képzeljük el a következő bizarr helyzetet: Lóversenyen vagyunk. A feszült lovak bemelegítve, startra készen állnak a startboxokban lovasaikkal. Ekkor bejön egy speaker és tart egy negyedórás előadást a lóverseny történetéről. Amikor azután végre elhangzik a startlövés, kinyitják a boxokat legalább három-négy ló felbukik, de legalább is ledobja a hátáról zsokéját. Na ez történt tegnap a Műpában is a Coriolan nyitánnyal. Más: Dudamelnél írtam, hogy mennyire feszélyezi a közönséget az elhaló zene utáni kínos kényszercsend. Ha egy karmester nem akar magának kínos emlékeket, jobb, ha kerüli az ilyen "kikényszerített" post mortem feszültséget, mert még valaki egyszer még beszól ebbe a légüres térben lógó kriptahangulatba. Vártam, hogy Pista bácsi (Záborszky József igazgató úr) lesz az, de néhány koncert óta nem ő az első, aki "brávót" kiált.

Mozart G-dúr hegedűversenye jóval oldottabb atmoszférában csendült fel, mint a Coriolan. Kérdés, hogy ez a feszültségmentes játékmód Mozartnak is tetszene-e? Nem éppen ő az, aki mindig azon van, hogy a klasszikus kereteket feszegesse, aki nem rest éket verni az ismert utat elhagyni sohasem merő formák közé, hogy oda a saját gondolatait, érzelmeit begyömöszölje? A tegnapi előadásból nekem ez a bátorság, ez az újat vállaló virtuóz gondolkodás hiányzott. A fiatal magyar hegedűművész Stuller Gyula gyönyörű hangon játszott, de nem a jó értelemben vett nagyvárosi lendülettel, hanem kissé provinciális érdektelenséggel. Ménesi Gergelynek sem sikerült a kamarazenekarnyi csapatot lelkesítenie, de majd látjuk, hogy az ő specialitása nem is ez, hanem nagyszabású apparátusok "lerendelkezése".

A második részben Liszt Esztergomi miséje hangzott el szólistákkal, hatalmas kórussal és nagyzenekarral. Beethoven "göröngyei" után Liszt aranyszínű zenéje szinte zavartalanul ömlött a Műpa szerencsétlen akusztikája ellenére is az első részben megpróbáltatott hallgatóság fülébe. Kifogástalan volt a zenekar/kórus aránya. A zenekar hangzásában kedveskedve közelített a kórus leginkább puhának mondható karaktere felé, a kórus pedig cserében instrumentális technikákkal segítette a zenei anyag áthallhatóságát, különösen a polifon zenei texturákban. Monumentális a mű és az volt az előadása is. Ménesi Gergelynek sikerült homogén hangzást varázsolnia, egyfelől a különböző énekkarok sajátosságait figyelembe véve a kórus tekintetében, másfelől kiegyenlítette a zenekar szélsőséges erőit is (vonósok - rézfúvók) és mindezt összeolvasztva egy működőképes Liszt Mise előadói gárdájává tette. Az énekes szólisták teljesítménye csak a "hab" volt a tortán, de ők is csak, mint részei a nagy egésznek, mindenféle szólista-allűr, megkülönböztetés nélkül belesimultak az előadásba. Liszt különösen nagy hitet sugárzó zenéje alázatosságra ösztönözte az előadókat is és ez nem maradt hatás nélkül a közönségre sem, így rám sem. Örültem, hogy ütős barátaim milyen nagy érzékenységgel kezelték rekvizitumaikat: a tam-tam "éppencsakhogy" megborzongatta a légtér mélyét, a nagydob / cintányér finoman szintetizálta Liszt harsány, túlburjánzó kicsapongásait és a timpaninál Vitalij pedig tiszta, minden megnyilvánulásában jól kivehető és követhető módon támogatta a rézkart, s bár ebben az ülésrendben, messze a rezektől elhelyezve, nem megvalósítható a timpani eredeti szerepköre, mégis végig stabil ritmikai és tonális alapot adott. поздоровлення Vita!