dudamel és steinberg

Karácsonykor írtam már Gustavo Dudamelről TV-közvetítések alapján. Venezuelai koncertjei bacchanáliába torkollanak: ifjúsági zenekara táncol, ugrál, tombol, a fiatal/gyermeki közönség meg élvezi a latin show-t. A Berlini Filharmonikusokkal már sokkal szerényebb volt a kép róla, a Los Angelesi Filharmonikusokkal pedig már-már feszélyezettnek tűnt a viszonyuk. Budapesten két koncertjükön voltam ott. Az elsőn Beethoven VII. szimfóniája, másnap pedig Mahler IX. szimfóniája hangzott el a Művészetek Palotájában. Dudamel szemmel láthatóan nagy megtiszteltetésnek érzi, hogy a hollywoodiakat vezényelheti, mozdulatai visszafogottak, testbeszéde szűkszavú. Nehéz megítélni, hogy a zenekar fantasztikus produkciójában mekkora része van a fiatal karmesternek. Az amerikai együttes kivételes muzikalitású művészekből áll. Kollektív hallásuk, ritmusuk, zeneiségük az előadás minden pillanatában fémjelzi őket. Ezen felül szólistateljesítményeik is egyedülállóak. Az oboa és a klarinét hangszíne, az egész termet betöltő tónusa, a rézfúvók harsánykodástól mentes full-range orgonahangzása megdöbbentő itt Közép-Európában.

Kocsis Zoltán azt mondta a Művészetek Palotájának akusztikájáról, hogy itt még a légy szellentését is meg lehetne hallani. Ez igaz, de a Mahler IX. szimfóniát hallgató hörghurutos közönségben ülő legyek néha még azt sem mertek. A szimfónia zárótételének kicsengése a ppp-ból a "nagy büdös semmibe" varázslatosan sikerült. Egyik internetes zenekritika szerint Dudamel megpróbálta Abbado 2004-es zeneakadémiai koncertjének több mint 2 perces döbbent néma csöndjét überelni. Ez nem sikerült, sőt már az a 30-40-50 mp is roppant kínos volt. Én az ilyen soft-terrort is kényszerítésnek érzem, hiszen a zene lecsengett, megadtuk a neki kijáró tiszteletet, a zenének vége, mit kell az embert még vigyázban üléssel büntetni? Mahler IX. szimfóniája bejegyeztetett a "kerülendő darabok" magánjegyzékemre, a Nürnbergi mesterdalnokok és Berlioz Requiemje mellé. Számomra kibírhatatlanul hosszú és terjengős mű. Még így kissé dudamelesen hajszoltan is rémesen bőbeszédű, szájbarágós, szélsőséges, bizonyos részeken kimondottan csúnya zene. Itthon a CD-játszó távirányítójával és egy teljes hétvégét rászánva elviselhető, pl. a Solti/LSO, vagy az Inbal/Frankfurti Rádiózenekar előadásban.

Beethoven VII. szimfóniája szinte tökéletesre sikerült Dudamel keze alatt, bár a trombita és timpani nem intergrálódott dinamikailag az együttesbe, lenyűgöző volt, ahogyan zongoraszerűen szét lehetett az akkordokat, különösen a szeptimeket hallani, amilyen nagyszerű volt az első tétel problémás 6/8-os lovagló ritmusa (talán 8-10 taktus ment csak át 2/4-be), amilyen folyamatos és feltartóztathatatlan lett a 2. tétel, s ha a 3. tétel középrészében betartották volna Beethoven dinamikai instrukcióit ( <> Schwellerek ) még a Scherzonak betudható hajszát is jól elviseltük volna. A 4. tételt sajnos hazavágta Dudamel. Olyan gyors tempót vett, aminek zenei értelme már nincs. A Los Angelesi Filharmonikusok hősiesen darálták a tizenhatodokat ugyan, sőt a kidolgozás végére vissza is vették az irányítást Dudameltől és lelassították a tempót egy élvezhetőbb szintre, de a visszatéréskor nem kerülhették el Gustavo könyörtelen korbácsait, s így a darab befejezése is értelem nélkül maradt. Sergiu Celibidache (a legjobb VII. szimfónia felvételét vezénylő román karmester) feltehetően Dudamelről sem mondott volna ezt hallván mást, mint kortársairól: csupa tevehajcsár! A koncert végén várható volt a ráadás, mivel visszajött a színpadra az egyik ütős, triangulumos. Örültem ennek, mert így biztos volt, hogy nem kell megint elszenvednünk Brahms obligát 5. magyar táncát. Aki ezt a darabot adja ráadásnak, ne csodálkozzon azon, ha egyszer főbelövöm. Ezzel szemben Brahms 3. magyar táncát játszották olyan elhivatottsággal és zenei azonosulással, ahogyan azt még sosem hallottam. Mintha egy 56-os disszidens zenekar játszotta volna, a legjobb magyar, szabadságharcból menekült fiatal zenészekkel a soraiban, a legmélyebb magyar fájdalommal, hazafisággal a szívükben, sőt a legjobb öszhangzattan tanárokkal: a harmóniáknak megfelelő kifogástalanul megfogott hangsúlyokkal, magyaros frazírozást hozva. Arra gondoltam közben: Úristen, ha ezek most eljátszanák Brahms IV. szimfóniáját, lehet, hogy belehalnék a gyönyörűségbe. A második ráadás nett volt, nem több: Bernstein 7/4-es Keringője a Divertimentóból. Ezt mi annak idején a szerzővel hallhattuk az Erkel Színházban. Ő nem vette ennyire komolyan, tudta, hogy az ötlet Csajkovszkij 5/4-es Keringőjének férfi-szerelmes továbbgondolása csupán...

Azután tegnap meg Pinchas Steinberg lépett fel a Műpában a Budapesti Fesztiválzenekar élén. Steinberget leginkább felvételről ismerem, Bolygó hollandija egyedülálló, Bartók II. zongoraversenye Kocsissal és a Bécsi Rádiózenekarral ott van az első háromban. Azon morfondíroztam, hogy szabad-e magamban összevetni a Dudamel koncerteket ezzel a Berlioz Fantasztikus szimfóniával, vagy ez nem lenne fair? Zenekarokról készülnek hitlisták, rankingek , s ezek alapján igenis lenne létjogosultsága egy összevetésnek, akár még részemről is. A koncert első taktusaiban kiderült, hogy Steinberg klasszisokkal jobb karmester, mint pl. Dudamel, de sajnos az is, hogy a Fesztiválzenekar nem abban a ligában játszik, amiben a Los Angelesiek. Ez a fenti listán 8., míg a budapestiek 9.-ek. Ha hozzávesszük, hogy a zenekar most egy osztályzattal jobban szólt, mint más karmesterekkel, akkor matematikailag egyenlőség lenne a kettő között. Pedig így sem volt egyenlőség. A LAPO vonósai elmondhatatlan intenzitással, mondhatni szólista-intenzitással játszanak. A Mahler 4. tételében lehetett látni ezt a kűzdelmet abban a néhány fff taktusban, ahol csak az első és második hegedű  játszik hosszú, kitartott hangokat. Szinte sajnáltam őket, annyira komolyan harcoltak az életükért, már túl minden szenvedélyen. Ami ott megszólalt abban a néhány másodpercben zenében, életem végéig kísér majd. A BFZ vonósai sem lusták, vagy gyengék, de mégsem jön át az a tűz, az a teljes odaadás, amit az amerikai vonósok produkálnak. Dinamikájuk mind a fff, mind a ppp irányba nagyságrendekkel kisebb. Ha a dinamikai átfogást egy skálán kellene ábrázolni mondjuk 1-100-ig, akkor a los angelesiek 10-90 között lennének, a budapestiek 40-70 közé esnének. Ugyanez elmondható a fúvósokról, leginkább a rézfúvókról is. Nem a perfekcióról van szó, hiszen Amerikában is létezik kürtgikszer, volt is a koncert első darabjában az Adams műben belőle 1-2. A Fesztiválzenekar oboistáinak talán még pechük is volt a tegnapi koncerten. Ha nem is az első oboa, de a második bizonytalan, kissé dudálós, ingadozó hangképzésével megbélyegezte az egész  fafúvós hangzást. Az első fagott szólói sem nem voltak szépek, sem nem voltak tiszták. Diatonikus hangsorokban az ember füle ma már nehezen fogad el 1-1 a hangrendszerből kilógó hangot.

A rézfúvókra épülő Berlioz tételek nem voltak elég lehengerlőek ebben az akusztikában. Jól emlékszem Eliahu Inbal zeneakadémiai francia estjeire ezzel a zenekarral. A Fesztiválzenekarnak be kell látnia, hogy hangzását ki kell bővítenie a nagy dinamikákra kedvezőtlen Művészetek Palotájának körülményeinek megfelelően. Különös figyelemmel kísérem az ütősök munkáját is. A hangverseny első részében kifogástalan timpanizást hallottam Dénes Rolandtól.

A Fantasztikus szimfóniát következő kiemelt élőkoncert élményeimmel hallgatom ma már:
ÁHZ/Kirill Kondrasin,(1. Timpani: Kaszás Mihály, 2. Timpani Madarassy Gábor)
Párizsi Zenekar/Daniel Barenboim,
Filharmóniai Társaság/Kobajasi (1. Timpani Schwarcz Oszkár),
ÁHZ / Német Gyula (igen, zseboroszlán fan vagyok!)/(1. Timpani Schwarcz Oszkár, 2. Timpani: Kaszás Mihály)
és az említett Budapesti Fesztiválzenekar / Eliahu Inbal, Amadinda ütőegyüttes.

A legnagyobb timpanizás élmény Oszi bácsi és Kaszás Misi volt. Oszi bácsi az első hangtól az utolsóig mindent maximális tónusban játszott (2/3 sugár). A fff faverős tremolóját sem Kobajasi, sem Németh nem fogta vissza. Úgy szólt, mint egy ősrobbanás. A Schwarz/Kaszás duóban a legfontosabb a kiegyenlítettség volt. Misi 100%-ban átvette Tanár úr tónusait, dinamikáját, kézrendjét. Nem volt mese. A tegnapi koncerten ambivalensebb volt a két timpanista teljesítménye. Dénes Roland kb. 10-20%-al kevesebbet adott az optimálisnál, a meghívott kitűnő fiatal német timpanista Michael Oberaigner 50%-al alatta volt ennek dinamikában. Nem jött ki így a 4. tétel négytimpanis dallama, Oberaigner alsó G-it nem lehetett hallani. Nyilvánvaló volt a két timpanista eltérő képzési múltja, sajnos kezük súlykülönbsége is. Oberaigner akkor sem produkál átható hangot, ha méter magasról üt. Lepattan a hangszerről könnyed ütőjével, könnyed ütéseivel, s bár robog a keze, mint a (maradjunk Berlioz vasúti társaságánál) TGV, mégsem jön ki hang. A 12. sorban nem lehetett sokat hallani látványos, esztétikus játékából. Megfigyelésem szerint jobban járna a Fesztiválzenekar, ha másod-timpanizási igényeit Budapesten belülről elégítené ki. Nem kellene messzire menni: ott állt 4. timpanistaként Kurcsák István. Az ő tónusa és muzikalitása messze meghaladja az eddig hallott külföldi, sőt tengeren túli cserejátékosok qualitásait is. Tetszett a nagydob az 5. tételben, sajnos a 4. tételben nem volt mindig együtt a cintányérral. Valószínű továbbá az is, hogy a Fesztiválzenekar nagydobja fektetve szól a legszebben, ahogy az 5. tétel zseniális szólamában ez ki is derült.

Gyönyörű és telt volt a rézfúvósok utolsó hangja. Azt remélem, hogy lesz olyan karmester egyszer a Fesztiválzenekar élén, akinél az egész darab úgy fog megszólalni, mint tegnap az a bizonyos utolsó hang.